Szép a fenyő télen, nyáron…
„Szép a fenyő télen-nyáron,
sose lepi dermedt álom:
míg az ágán jég szikrázik,
üde zöldje csak pompázik.”

(Weöres Sándor)

A tűlevelű örökzöldek jól viselik a fagyos hónapokat,  még vékony viaszréteg is védi a minimálisra formált levélfelületet. A fenyők örvös ágrendszere meg éppen mintha a hótakaró súlyának elviselésére lenne megtervezve! Szépen lecsúszik róla, ha már túl sok van belőle. Inkább nyáron szenvednek a szárazságtól, különösen, ha már kinőnek a lombos fák közül. Az ezüstös, szürkés változatok levelén vastagabb a viaszréteg, kevesebb öntözést igényelnek, a száraz, poros levegőt jobban elviselik.

Érdekes, decemberben az ember hogy vonzódik az örökzöldekhez! Nemcsak a karácsonyfát, de a magyalt, a fagyöngyöt, a borostyánt, mindent behord a szobába, fölaggat a bejárati ajtóra, hogy elfeledkezzen a lombhullásról, a kert őszi veszteségeiről.

Februárban aztán kissé már megunjuk őket. Ahogy a nárciszok körömnyi kis zöld dárdái megemelik a fagyos föld takaróját, a hó alól előbukkan a madársaláta, és a cinegék is megtalálják a hangjukat, már mindenki a tavaszra, a nagy újjászületésre gondol! A karácsonyfa rég elhamvadt a kályhában, már csak a szőnyegből meredezik elő pár száraz tűlevél, hirtelen észrevesszük odakinn a hasasodó fűzbarkákat, az orgona kövér zöld rügyeit, és a fák jellemét illetően Móra Ferenccel kezdünk egyetérteni:

„A fenyvek közt nem sokat járok, nagyon exkluzív társaság az övék, merev ősvilági klub, amely nem akar tudomást venni arról, hogy a geológiai kor, amelyben ők voltak a föld urai, már rég elsüllyedt. Nem találom a szívüket ezeknek a múmiáknak, vagy talán az idegesít köztük, hogy az örökkévalóságot mímelik. Szeretnék rájuk szólni, hogy mozogjanak már egy kicsit, haljanak meg ősszel, ujjongjanak és ágkarjaikkal tapsikoljanak ők is tavasszal, mint a többi fák!”

Azért majd áprilisban újra érdemes a fenyőfákat közelről is szemügyre venni. A  hajtásrügyek megpattanása  igazi ünnep! Az ősi spirális rendbe szerveződött tűlevelek csodálatos rendben töltik ki a csúcsos kis hártya-sapka üregét, és a minta ugyanaz, mint amit a tobozokról olyan jól ismerünk. Aztán  a friss hajtás kinyújtózik teljes hosszában pár nap alatt, és a halványzöld levelek  selymesek, puhák, ártatlanok, akár a sündisznó malacainak tüskéi. De néhány hét  alatt megszilárdul a korona új körvonala, és a fenyő egy évre újra visszahúzódik méltóságteljes nyugalmába…

A lomblevelű örökzöldek számára a tél vége a legveszélyesebb,  sokszor megperzselődnek ilyenkor! A fagyott talajból vizet felvenni nem tudnak, a levél azonban a napsütésben feléled, párologtatni kezd, és a növény valójában nem megfagy, hanem kiszárad, mire eljön a tavasz. Ezek a kényes babérmeggyek, (Prunus laurocerasus) a tarka levelű babérsom (Aucuba japonica) a japán kecskerágó (Euonymus japonicus) nagyon szépek, egzotikusak, de már a nevük is elárulja, hogy mennyire más éghajlathoz szoktak hozzá enyhébb telű, csapadékosabb hazájukban. Ezért épületek, kőfalak árnyékába, szélvédett helyre ültessük őket. Még a borostyán lombja is sokkal szebben telel az árnyékban, mint a tűző napon!

A tuják, hamisciprusok, borókák kertészeti változatainak nagy része Észak-Amerikából származik, ezek jól kiegyeznek a mi klímánkkal. De miért van ott olyan sokféle, és hová tűntek Európából? Valamikor az utolsó jégkorszak idején az örökzöldek lassú vándorlásba kezdtek az észak felől terjedő eljegesedés elől, majd később visszatértek a felmelegedés idején.  Az amerikai földrészen a magas hegyláncok észak-déli irányban húzódnak végig a kontinensen, így nem akadályozták a fák vonulását, Európában azonban a kelet-nyugati irányú hegyláncokon nem tudtak „átkelni” az itt élő örökzöldek, és sok faj teljesen kipusztult! A fáknak is van hát történelmük, de azt a kövületekbe írják…

Fotó: Holobrádi Miklós