Ugyanis mindkettő a második világháborút követő időszak magyar vendéglőzésének terméke. A brassói minden kétséget kizáróan, a kolozsvári pedig Cserna-Szabó András erős sejtése nyomán Papp Endre, a Mátyás Pince egykori vezetőjének fejéből pattant ki. Visszaemlékezéseiben (A vendéglős és híres vendégei) Papp a brassóit szerényen Elizabeth Taylor kedvenceként emlegeti, és felidézi az első alkalmat, amikor elkészítették.

Brassói aprópecsenye / Forrás: Táfelspicc

Sertésfarok van, borsó nincs

A brassói megjelenését kényszerhelyzet szülte: Pappék komolyabb csoportot vártak a Mátyás Pincébe, de nem volt elég hús a konyhán. Akadt viszont 1071 darab sertésfarok, amiről leszelték a húst, és azt hagymán megpirították, paprikával, paradicsommal, fűszerpaprikával keverték el. Papp a fokhagymát is említi, a könyvben közölt receptből (amely szerint már lapockából készül az étel) viszont a fokhagyma kimaradt. További érdekesség, hogy a recept szerint nem sült krumpli, de nem is pirított burgonya, hanem hagymás tört burgonya szerepel köretként.

A brassói tehát eredetileg egy teljesen más étel volt, mint ahogy a legtöbben ma ismerjük. Éppen ezért teljesen fölösleges olyan dolgokról véleményt nyilvánítani, hogy melyik az eredeti verzió, melyik az igazi brassói.

Takács Lajos szerint ez is a tipikus nagymamaételek sorát gyarapítja: „Ezer változata van, és mindenki úgy szereti, ahogy otthon a nagymamája vagy az anyukája csinálta. Van, ahol hosszabb szafttal, van ahol zöldborsóval, van, ahol sült krumplival, van, ahol fokhagyma nélkül készítették.” Takács egyébként éttermében készít brassóit (nem aprópecsenyét), amihez tarját használ, amin bontáskor rajtahagynak egy ujjnyi zsírréteget. A vastag, kétcentis szelet húst erős lángon lepirítják, hogy a zsíros réteg ropogós-pörcösre süljön, a hús pedig szaftos maradjon belül. „Ehhez enyhén fokhagymás pecsenyelevet adunk, sült krumplit és nagyon sok frissen őrölt borsot” – Takács szerint ugyanis a jó brassóinak egyik legfontosabb eleme a sok friss bors és a szaftosság. A sült krumplit Takács otthon a következő módon készítené: „130 fokos olajba tegyük bele a krumplit 15-20 percre, nem kell félni, nem lesz semmi baja. Vegyük ki, hagyjuk kihűlni, majd tegyük szellősen papírtörlőre, és toljuk 200 fokos sütőbe pár percre, amíg ropogós nem lesz a külseje.”

A fokhagyma: minden

Noha Papp eredeti receptjében nem szerepel fokhagyma, a brassóit mindenki fokhagymával ismeri (és sült vagy pirított burgonyával). Nem véletlen, hogy amikor Segal Viktor séfet kérdezzük a jó brassóiról, kizárólag a fokhagymáról beszél: „Nyilván lehetne szót vesztegetni a húsra, a burgonyára is, de annál sokkal fontosabb a fokhagyma kérdése, már csak azért is, mert az éttermekben mindig azért rossz a brassói, mert a fokhagymát elrontják (most természetesen olyan helyekről beszélünk, ahol egyébként jó lehetne a brassói, tehát nem a maradékból készítik).

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy csak a frissen aprított, nem darált fokhagymától lesz jó a brassói. Az előre fölvágott vagy ledarált, esetleg passzírozott, majd olajban tárolt fokhagymát el kell felejteni. Fáradt, állott íze lesz tőle az ételnek.” Lehetőleg jó francia vagy magyar fajtát használjunk, a gyengébb aromájú fajtákat (amit szokás „kínaiként” ismerni) hagyjuk meg másra. Ha olyan hagymával kell dolgoznunk, amelyben a gerezdek közepében megjelent a zöld hajtás, azt mindenképpen távolítsuk el. Az is nagyon fontos, hogy a brassói akkor lesz igazán ízletes, ha a fokhagymát megpirítjuk, de nem kapatjuk oda – a túlságosan nyers fokhagymának nagyon vad lesz az íze, ha pedig odakap, akkor kesernyés lesz.

Fontos az időzítés

A brassói számtalan módon elkészíthető. Külön a hús és a krumpli, és ezeket a végén rázzuk össze a serpenyőben. Ez a legegyszerűbb, legbiztonságosabb.

Másik népszerű megoldás, hogy a krumplit majdnem készre főzik, a nyers húst és a krumplit egyszerre vagy minimális különbséggel kezdik összepirítani egy serpenyőben. Ennél a módszernél szükség van némi rutinra ahhoz, hogy jól be tudjuk lőni a hús és a krumpli elkészítésének idejét, és ne álljon elő az a helyzet, miszerint az egyik már túlsült (általában a hús), a másik pedig még nincs kész. Célszerű akkor a zsírban sülő krumplihoz adni a vele azonos méretűre vágott, nyers húskockákat, amikor a krumpli már pirul. Erre a kivitelezésre a szűzpecsenye vagy a karaj, tarja a legalkalmasabb, azok pár perc pirítás után kívül pirultak, belül rozék, szaftosak és puhák lesznek a ropogós burgonya mellett. Ebben az esetben a fokhagyma a hússal együtt kerül az ételbe.

A tarja ebben az esetben is biztonságos megoldás, magas zsírtartalma miatt nehezebben szárad ki, mint a szárazabb karaj vagy szűzpecsenye.

De hogy milyen húst használunk, az a személyes preferenciánkon, illetve az otthon látottakon múlik. Nyilván sertésfarokkal teljesen fölösleges bohóckodni – bár egy próbát megér – viszont nem kell a manapság divatos szűzhöz sem ragaszkodni.

A brassói eredetileg nyesedékhúsból (nem előző napi maradék, hanem nyesedék) készült, Segal is megemlíti, hogy otthoni körülmények között is nyugodtan készítsük abból. A vendéglőkben sem azért rossz, mert nem medvehagymás macaronon nevelt mangalica szűzpecsenyéjét vagdalják föl hozzá, hanem azért, mert a tegnapi rántott húst és cigánypecsenyét vágják össze, és melegítik újra rengeteg, állott fokhagymával, és ezt még hosszú lére is engedik, és rossz fagyasztott krumplit sütnek hozzá keserűre. 

A lényeg, hogy maradjon szaftos, szinte rozé a hús, és ne féljünk egy kis zsírtól: a karajból vagy combból készített brassói száraz, rágós lesz – de ha valaki úgy szereti, akkor miért ne?